Sajnálom, mondhatnám százszor, de minek. Elmúlt s talán nem is volt... give my gun away when it's loaded...

Játszom a füsttel, de rég voltam így, csak állok, nézek, fürkészem a fényeket jól érzem magam. Belülről feszít egy régről ismert érzés, mint távoli földrészről hazatért katona, nem akarok mást csak mindent úgy ahogy volt, és mégsem. Megváltozott minden, változtam én is, csendben elmúltak perceim, ahogy mindenkinek. Minden más mégis oly ismerős, mint az első hó illata. Egy aprócska pehely a korlátra hullik nem olvad el nem siet, csak csillog kedvesen, árválkodik csendesen.

.

Hosszú volt az út, de mindvégig talpon maradtam, ha vissza nézek büszkeség tölt el. Megérte? Talán nem, de most már vége van. Reset. Újra, de most jól esik, megjártam azt amit kellett, amivel tartoztam és talán karma bácsi is jó szemmel nézi amit tettem. Én biztos vagyok benne, hogy megérte, de elfáradtam. Nem akarok hátat fordítani az egésznek mert a részemmé vált és akár honnan nézem jó ember lettem. Nekem megérte...

Vászon előtt játszol, szeretnél rajzfilm lenni, dilemmát élsz meg, pedig a döntés rég ott van a kezedben és tudod is mi lenne helyes, de te nem. Kérdőjeleket kreálsz magadnak s másoknak is. Nézem ahogy mosolyod mögé rejted legbelső nyomorod, mert nekem más, velem őszinte vagy. Nekem elmondod, sokszor oly sok mindent, hogy megrémülök tőled, mert tudom, hogy beteg vagy. Ahogy én is(PONT) Figyeljük egymás játékát, néha találkozunk és jókat kacagunk egymás apró cseprő vagy éppen nagyobb való életbeli harcain, de most nem nevetek... Vászon előtt kérdezlek miért hajszolod magad ebbe, miért akarod, hogy fájjon? S ha fáj miért nem hívsz? hogy most már elég... aggódok érted... PS

Az eső cseppek simogatva érik el az aszfaltot, hangjuk masszává összefolyva érnek el engem s whisky-s poharam, megkerül, megérint. Ajkamon táncot lejt és a belélegzett levegővel belém költözik, eggyé válunk, ahogy a pokol tornácán figyelem a lemenő napot. A véresre festett horizontot. Zápor el is múlt, de bennem él, bennem marad, amíg gondolok rá, amíg írok róla és csak peregnek a számolatlan másodpercek, kifújom a záport az eső illatot és egy erőtlen napsugár még a cipőmbe kapaszkodik majd elenged és tovább kúszik a feledés mámorába. Nincs zaj csak végtelen csend, nincs béke csak kegyetlenül csak a csend hegedül, saját szuszogásom monoton ritmusa elragad figyelem, be és ki, minden egyre nyugodtabb, egyre lassabb, így alszom el...

Ha peremen állsz és csak a mosoly ül ki az arcodra, akkor valamit jól csináltál!

Az életed egy rendszer amiben mindenkinek van és senkinek nincs helye. Egyik reggel felkelsz sms-t írsz valakinek akit régen láttál, hogy fussatok össze egy kávéra, máskor látni sem akarod és még a telefont sem veszed fel. Egy rendszer amiben van szerető, barát, szülő, gyerek stb és sok millió más. Rengeteg ismeretlen és talán bár kicsi az esélye, de az aki később fontos lesz, a rendszerben egy kategória, azzal már lehet többször találkoztál. Talán elsétáltatok egymás mellett még egymásra is néztetek mégis idő kellett ahhoz vagy megfelelő pillanat, hogy megállj megismerd, hogy több legyen mint millió másik. A rendszer egyik legfontosabb tényezője az idő, hisz tegnap voltam, ma vagyok, holnap talán nem leszek. Ez igaz másokra is, gondolj bele mennyire fájdalmas amikor olyas valaki nincs holnap akit szeretsz vagy éppen mennyire idegesítő amikor megveszel egy koncert jegyet és közben az énekes kezet fog a kaszással. Az idő meghatározza a rendszert az életed, téged és persze engem is. Mindenki rendszerében vannak különleges elemek, enyémben például több olyan ember akiknek létezéséről velem kapcsolatban csak én tudok, apró kis világok külön-külön, szeretem őket. Minden rendszer sajátos és ettől lesz igazán minden ember különleges, bár az idő meghatároz te döntöd el, hogy alakítod rendszered, hogy kinek veszed fel a telefont vagy kinek írsz sms-t vagy kit szólítasz meg holnap a kisboltban....

ui: Ha azt akarod, hogy rendszered része legyen szólítsd meg, hisz ami történhet, hogy ez által részévé válik, ha mégsem, akkor sincs baj, semmit nem veszítettél... eddig sem volt része ;)

Átlagos reggel, forró kávé, cigaretta, panoráma... még a nap sem kelt fel... mégis reggel van... mosoly

Játszottam dallamokkal életekkel álmokkal, észrevétlenül másokkal álmodtam, de félve múlok el, és a billentyű mint hangszer, játszom, játszom én is mint egy eszeveszett zenész, követik egymást a hangok vagy betűk, mostmár mindegy csak jól esik, még kell neki egy másodpercnyi lét, de a mulandóságba vész, borom kezembe veszem, savas íz átjár, kiráz a hideg, mily csendes ez a perc és negédes mosolya szerelmet ébreszt és maradnék, maradnék de nem lehet, mert menni kell, és maradni nem lehet, megvetem, megvetem az álmot, az életet a halált a csendet a bársony selymes illatát, mint őrült vigyorgok egy sárga lila virágra, aki mindenen felül áll, igen én vagyok, vagy csak egyszerű bolond s alkohol mámor 'oh, könnycsepp mit nem ért senki s talán én sem, siklik az arcon mint ujj a gépen, hűsíti arcom gördül majd koppan gurul, zogora szó és az álom elhakul.....

Ha átéltél már százat, úgy gondolod, ha megtörténik még egy, az már meg sem kottyan. Mielőtt beszálsz nem is gondolsz rá, miközben haladsz előre, megfordul a fejedben, hogy akár meg is történhet, de a cél a lényeg, nem állsz meg, nem félsz. Egyik pillanatban vissza váltasz, felpörög a fordulat, minden visszajelző lámpa pirosan izzik, de nem számít, most nem, most nem lesz baj. Elhakulnak a hangok úgy érzed, hogy semmi más nincs a földön csak te és ő. akkor.... mikor nem gondolnál, mikor úgy érzed már nincs messze a cél, valami megtöri a csendet. Szilánkokra robbanó üvegek, sikoltó és nyöszörgő fémek találkozása s egy csontroppanás...megint....

Nem értem, nem értem miért van így, valaki csak játszik, apró kockákat dobál az asztalon, tervek fölé amik talán sosem valósulnak meg. Talán csak egy vagyok én is, eleme egy tervező asztalon maradt tervnek , egy félbe maradt álomnak. Ennyi csak. Nem több s nem is kevesebb. Kicsinek érzem magam, nagyon kicsinek s most kibaszottul magányosnak is, mond miért... miért vegyek bármit is egy pillanatig is komolyan? Ha ez lesz a vége...

Ha megkérdezed miért? Nem tudom, csak állok bután és érzem, hogy most legbelül remegek, nem fázok, nem éget. Szeretnék megállni! Eltűnődni egy kicsit mire is volt jó ez az egész évek óta tartó ámokfutás. Elfáradtam, túl sokszor törtem össze a csontjaimig, túl sokszor... Mégis mindig felálltam, de most nem... most volt elég, a régről ismert utolsó csepp könyörtelenül megtelítette a poharat. S csak nézek bután közben az este leszáll és magába fogad a teljes megnyugvás és csak mosolygok, hogy megint...

Hogy csináltad? Nem érdekel, de kétségbe esetten várok minden üzenetedre és megnyugvás minden hang mi ennek megjöttét jelzi. Kezembe fogom a telefonom és számolom vissza napokat. Kételyek emésztenek és most ők játszanak velem mégis megnyugvás, hogy lehet ezt így is... Kiszállok a játékból kívülről nézem és csendesen kuncogok... újra haza értem..

Mai Utosó soraid olvasom, megalkuvó mosoly az arcomon, ülök és csendben hallgatok. Tagadom, de belül szétszakít a tenni akarás. Mond hol voltál eddig? Felkavart vágy, de lehet hogy csak egy újabb állomás.... s a vonat megy tovább. Egy állomás és arcomba csap a józanság, apró kis titok mit itt hagyok kis papírlapon. Elmondanám, mindenkinek de sötét cseppek zavarják meg a járda szürkeségét, senki sem hallja, a szikrázó álmot mi tüzet gyújt... és egy cigaretta hamuvá ég... Nem vagyok szomorú, csak játszom, ahogy te is... mégis most megállnék most kiszállnék. Csak, hogy ne kelljen játszanom, kérdeznélek száz meg ezer dologról, de a mai utolsó soraidat olvasom. Nem tudom, hogy írok e még s nem tudom, hogy te írsz e majd...

Néha van úgy, hogy betelik a pohár. Semmi zaj csak szépen csendben nézed és megpróbálod elfogadni, hogy nem ezt akartad, de ez kaptad. Kiülnék a világszélére egy szál cigivel mosolyognék de nem örömömben hanem nyomoromban az egészen, ahogy fényes város szikrái felett elfoglalom a helyem. Álmosodom talán nem is értem még, de nem az enyém nem keresném, ha nem lenne. Mégis elönt a nyugalom valamiért érzem minden rendben van még akkor is ha a szirénák a lábam alatt felsírnak és valahol valami megszakadt, nem álom. Az elmúlt rég. Könnyek sem kellenek már. Semmi. Mégis többet jelent mint bármi más, hogy nevettél, egyszer rég. Kiutam ebből az egészből a mosolyod és falatnyi remény, mond meddig még....

Szürke reggel. Régen láttalak így. Minden vonásod a régi, ahogy emlékeztem rád. Büszkén tagadsz... minden bűnődet leveted mit az éjszaka rád aggatott. Álmosan hallgatod, ahogy az autók elsuhannak ezen a hideg reggelen. Fáradtan nézlek és nem értelek... Csendben tűrsz és elfogadsz mindent, de tiéd vagyok és leszek is. Szeretlek: Budapest.

Kertben ülve egyedül a füstben karikázó világ mellett, szállnak a számolatlan másodpercek széllel ölelkezve. Borral nedvesítem ajkaimat, a nedű minden édes cseppje lassan gurul le torkomon. Öröm vagy bánat?  Nem is érzem a különbséget már, ajándék élet mit élek, küzdök alul maradok veszítek és a végén nyerek, mosollyal nyugtázom ez a csata is az enyém, de mond meddig még? A mámor kéjes hívó szava mondja, MÉG. Még egy kortyot az édes múlandóságból még egy kortyot a folyékony mosolyból. Gondolok úgy mint aki a sínek közé esett zaj és fájdalom, de ez is csak egy muló állapot. Gondolok úgy mint aki mindent megélt és érzem, hogy kezem mindent elér. És mint gyermek rácsodálkozom a világra, a tavasz illatára az ősz tompa és a hideg tél álmára a vágyak közé temetett remény feltámadására. Mint minden ez is véget ér ahogy a szűrő kezemben elég s az utolsó perc talán kevés, de még él, képzeletben és emlékben. Játszom szavakkal, emberekkel, Istennel talán én is gyorsan múlok el, de csendben nem!

Látod ezt is csak azért írom mert nem jön édes álom. Várom, hogy a hajnal többet mondjon miközben az emlékek országútján száguldozok. Érzem. Érzek minden percet, minden másodperc kiszakít egy darabot, ahogy szívem össze szorul ordítanám, ELÉG! Párkány szélén meg remeg a lábam csak gondolatok maradnak állva, képek. Egyre még emlékszem izzadtan az éjszakában ahogy ütemre dobban az ég felé nézve nyár minden ízével a számban, hagyom, hogy az extázis eltöltsön ujjaimhegyéig s mámorban ússzon tovább a tömeg közepén... egyedül. Pörög a film és egy csak egy pillanat a csillagok alatt sörben ázott könnycseppek, csak az maradt! Elengedett kormány és csak a csend hegedül ahogy a fém eléri a beton falat és egy gondolat megszakad....

szilánkokra tört álmokon sétálok keresztül, érzem ahogy ropognak a lábam alatt, mint a frissen hullott hó hűti arcomat a józanság. Lehajolok egy szilánkért belém hasít a felismerés: Jártam már itt. Elhalkult csillogás szememnek ajándék, hisz látok még. Végig húzom az érdes falon a kezem felnevet bennem a gyermek ő még hiszi a csodát. Mennyi felszáradt könny? Megszédülök az édes vérszagától egy emlék mámorától... egyszerű őrület, csak ez maradt már. Leszegett fejjel mosollyal az arcomon érzem magába fogadna mégegyszer, mint hűtlen szerető kínálok múltamból egy cseppet, de nem lesz már az. Soha már...

Csak egy péntek hajnal, semmi elvont gondolat,de őszinte valóság. Egy ágyon laptoppal az ölemben, hideg érintésként fogadom nincs aki megölelne. Naponta százszor játszom átfonom a karom máson, de nem érzem, hogy nem tudnám elengedni, talán szívem bárkájára valakit felkéne engedni. Tessék adtam én már esélyt, de a százszor tört álmot százegyszer is megveszem. Lehet hülye vagyok de én már csak nevetek, azon is amin mások már könnyeket ejtenek....

Álmokat hajkurászok, de már nem tudom melyiket szeretném megfogni kezemben érezni s magaménak. Bámulok a töretlen vízfelszínre. Nyugalomban csendben, valami feszít és mégis ürességet érzek legbelül. Egy álmot megérintek és beleélem magam, könnyű és szárnyain repít egy elképzelt szerető karjaiba. Hajtincseivel játszom szemébe nézek régről ismert érzés kerít hatalmába, törékeny vagyok és esetlen. Jeges szél fújja tovább illuzióm és szívem minden fájdalmat sajátjának érez, újra hittem, bíztam mégis újra elkellett engednem. Valóságba visszatérve saját álmából keltett víz hullámain pihen szemem, üveges tekintettel fogadom, újabb fájdalom, összetört bizalom, újabb tévképzett, lehet mindig is csak az volt.....

 A legvégén lesz még egy dal, és ha nem, az se baj. Volt elég :)

A pillanatban élek veled oly könnyedén taszítok mindent két kézzel tőlem távolabb, pedig nem vagyunk más csak tinta meg papírlap sárga fényű lámpa mellett. Betükön táncolok tovább együtt vagy egyedül egy elképzelt valóságban mit mások írtak meg nekünk. Jó ez így, de megbotlok és elordítom magam egy buborék falán visszhangzanak a szavak amiket neked írtam, lassan elalszanak. Rám köszön az éjszava már el is mentél, gondolat maradtál egy csepp tinta, de most én rajzolok én álmodok verseket, dalokat mik sosem hangzanak el. Csak egy csepp még is úgy formállak ahogy szeretném, válaszokat akartam mégis előbb kérdeztél. Egy hurok és egy pont, ez voltál, de több lett az egész mint egy emlékfolt. Vártam, vártam következő cseppet, vártam, hogy elmenj, hogy mások írják meg mivé kell veled lennem. Akkor majd újra rajzolhatok. Az anyag adott és húzok vonalat, teszek pontot, kreálok kérdőjelet, de ha én a pont akkor nem kérdezek. Felkiáltanék de némaság üli meg számat és ebben az írásjelben talán téged látlak. Széttárt karokkal csak vérvörös tinta mit adhatok, majd égboltot festek neked nyugvó alkonyon. Oly könnyedén mosolyogsz rám és a pillanat is múlik már, neked és nekem is mennem kell mások várnak minket és az egész talán nem is létezett.

Magára hagyott pillanatban soraidat olvasom, egy nyugodt éjjel álmom mégis elhagyott, lelkem megremeg és talán már aggódok is érted, rég láttam arcod s mosolyod hiánya éget. Félek mert a tehetetlenség felemészt, látom, hogy fáj és már én ordítanám. Legyen elég! Ha tehetném kiszakítanálak és elvinnélek oda, ahol minden pillant édes és nem mostoha, Ha tehetném buborékot kreálnék rózsaszín álmokból, nyugtalan testednek pihenő helyet puha párnákból, ha tehetném könnyeket törölnék az arcodról, ölelnélek míg lelked nem lesz nyugodt. Vigyáznám álmaid amíg nem keltenek napsugarak, forró kávé illata mellett nézném első mosolyodat. Melletted lennék amíg csak akarod, kezed fognám s ha tudok maradok.

ha tehetném......