Most hirtelen minden túl sok lett, túl sok gond, nehéz dolog amivel nekem is és a körülöttem élőknek is meg kell küzdenie majd lesz valahogy nyugtatom magam. Nem próbálom kikerülni szembe nézek majd ezzel is ahol ott kell lennem ott leszek, segítek, csinálom, ennyivel tartozom magamnak, meg mindenki másnak is. Felhúzok egy falat amin keresztül senki sem lát, most kell egy. Hogy mi leszek? Mit fogok csinálni? Elképzelek egy tengert egy naplementét, meleget, egy nagyon kellemes szellőt ami éppen csak simogat lágyan, elképzelek két kisgyereket ahogy játszanak a parton. A kisfiú kavicsokat gyűjtött egésznap, szépen elrendezve ahol a víz már nem érheti, ameddig egy aprócska hullám sem ér el. A kislány homokvárat épít, szülők már pakolnak indulnak lassan, de ez őket nem érdekli, a kisfiú gyűjti tovább kavicsokat a kislány pedig épít még egy tornyot, szorgoskodnak, egymást talán észre sem veszik. A kisfiú megáll az egésznapos munkája felett, válogatt keres valamit de nem találja még. A kislány szülei szólítják a kislányt, jól nevelt ezért egyből pattan rohan édesanyja karjaiba. Kívül álló vagyok, de jól esik látni mindezt. A kisfiú izgatott lesz egyre gyorsabban keresi azt amit nem talál, majd hirtelen a lemenő napfényében megcsillan. Megtalálta. Gyorsan elkezd rohanni az egyik irányba a szülei utána szólnak, lépteit még szaporábbra veszi. A kislány szülei megállnak nem értik mi történik, a kisfiú szó nélkül oda adja kislánynak a legszebb kavicsot, a kislány nem akarja elvenni. Az Anyuka mosolyog. - Vedd el, neked hozta. A kislány utána nyúl szépen elveszi. - Mit mondunk ilyenkor? kérdezi az anyuka. - Köszönöm szépen. Válaszol a kislány. A kisfiú nem szól továbbra se, csak megfordul, boldog, megtalálta azt amit egésznap keresett, szépen vissza fut a szüleihez. Akik szerettel átölelik és elindulnak ők is haza. Én ott állok továbbra is, hagyom feltöltsön ez az egész, mosoly terül el az arcomon, jól érzem magam. A fal már nem bírja sokáig, leszakad a sok gond súlya alatt, visszatérek a valóságba, de nem felejtem el amit láttam, még mindig mosolygok, megtölt a csend, veszek egy nagy levegőt. Lassan becsukom a szemem, még egy lélegzet. Most jó..... Várok még egy picit majd kinyitom a szemem, újra itt vagyok a szobába. Szembesülök mindennel amit egy pár percre magam mögött hagytam. Nehéz és fáj is de az élet szép.... A kisfiú helyébe képzelem magam, a boldogság amit ő érez már-már megrémiszt, majd s kislányra gondolok, aki két keze között szorongatja a kavicsot, a kisfiú legnagyobb kincsét.... Ezt a pillanatot soha nem felejti el.....