Kertben ülve egyedül a füstben karikázó világ mellett, szállnak a számolatlan másodpercek széllel ölelkezve. Borral nedvesítem ajkaimat, a nedű minden édes cseppje lassan gurul le torkomon. Öröm vagy bánat?  Nem is érzem a különbséget már, ajándék élet mit élek, küzdök alul maradok veszítek és a végén nyerek, mosollyal nyugtázom ez a csata is az enyém, de mond meddig még? A mámor kéjes hívó szava mondja, MÉG. Még egy kortyot az édes múlandóságból még egy kortyot a folyékony mosolyból. Gondolok úgy mint aki a sínek közé esett zaj és fájdalom, de ez is csak egy muló állapot. Gondolok úgy mint aki mindent megélt és érzem, hogy kezem mindent elér. És mint gyermek rácsodálkozom a világra, a tavasz illatára az ősz tompa és a hideg tél álmára a vágyak közé temetett remény feltámadására. Mint minden ez is véget ér ahogy a szűrő kezemben elég s az utolsó perc talán kevés, de még él, képzeletben és emlékben. Játszom szavakkal, emberekkel, Istennel talán én is gyorsan múlok el, de csendben nem!