Az eső cseppek simogatva érik el az aszfaltot, hangjuk masszává összefolyva érnek el engem s whisky-s poharam, megkerül, megérint. Ajkamon táncot lejt és a belélegzett levegővel belém költözik, eggyé válunk, ahogy a pokol tornácán figyelem a lemenő napot. A véresre festett horizontot. Zápor el is múlt, de bennem él, bennem marad, amíg gondolok rá, amíg írok róla és csak peregnek a számolatlan másodpercek, kifújom a záport az eső illatot és egy erőtlen napsugár még a cipőmbe kapaszkodik majd elenged és tovább kúszik a feledés mámorába. Nincs zaj csak végtelen csend, nincs béke csak kegyetlenül csak a csend hegedül, saját szuszogásom monoton ritmusa elragad figyelem, be és ki, minden egyre nyugodtabb, egyre lassabb, így alszom el...