Fázok! Nem, nem érheted. Más irányba nézel. Dideregsz pedig a tűz mellett ülsz. Hogy én? Nem. Talán már sokkal inkább igen. Lehet. Lehet, hogy csak így könyebb, mert elhiszem! Talán a tévedések színjátékának húzok fel egy falat és mögötte előadom majd színdarabomat. Játszom, és a közönség majd megvet vagy éppen közönnyel figyel. Talán nem is értik majd a szavakat. Szemedbe nézek, magamat látom. Valami belül feszít mintha tennem kéne valamit, de csak figyelek és már levegőt sem veszek. Feszül... elfolyik... mintha megállt volna az idő, mintha ártatlan lennél én meg angyala halálnak... feketében. Nem érinthetlek meg. Nem lehet! Te mást tennél? FUSS! Csak megfigyellek, ahogy a város fényein át táncolsz az emberek közti szűk réseken. Nem vagy itt, nem kérdezel. Nem voltál talán nem is létezel. Ki vagy? Kérlek ne akard! Kérlek félj egy kicsit, ne bízz! Ne bízz megbennem! Tudom fájni fog, minden könnycsepped boldogságomnak lesz záloga. Ha sírsz majd nevetek. Játszom! A józant az őrültet, boldogat a reményvesztettet... Ez lennék csak. Fuss...... csak játszom tovább... egy elszállt kottát a vörösboros hangjegyeket... két perc szünet és az leszek mint előtte... Egy kávézó ablakában figyelem veled a lehulló hópelyheket, kezedet fogom, mosolygok rád. Kérlek fuss! Ne várj!