Valami újra eltört, nem tudom, hogy össze tud forrni mégegyszer, nem tudom, válasz sem érdekel már... hagyom, hogy az őrület megkörnyékezzen, magamba fogadom. Engedem, hogy átjárja minden porcikám, nyitom a szemem úszik az egész a saját valádékában. Nevetek, már nem érdekel, már csak a csúszos váladék alján keresem a szilnákokat, kétségbe esve még össze tudom rakni, akarom, még maradok. Nem bírom! Kibaszottul fáj, levegőt sem kapok már nem látok a váladék az arcomon elterül, éget, nem érdekel még keresem, nem adom fel, össze tudom rakni. Az őrület magához ölel, engedek, jól esik. Józan gondolataimat felemészti a keresés, a vágy, túl mostoha, de meg kell tennem, megtalálom az első szilánkot, elvágja az ujjam, kiemelem, megérzem a vérszagát, az erőt és az őrület már én vagyok, kétségbe esve keresem a többi szilánkot. Megakarom találni az összeset, MINDET. Össze akarom rakni, nem gondolok már semmire, egy cél lebeg előttem. A szilánkok, megtalálom a másik darabot, ez nagyobb mint az elöző, az erőm elhagy, nem enged, nem. Nem bírom a kínt, térdenállva könnncseppet ejtek, hátra hajtott fejjel engedem, hogy átjárja egész testem, érzem az összes erem ahogy égetve végig járja a kín, ajkam szavakat formálna, üvöltene, de nem megy inkább a számba veszem, átharapom, érzem ahogy a forró vér folyik az arcomon, eltört. A második szilánkért nyúlok, túlzottan éget a kín, szorítom a csuklomhoz, nem fáj, majd másik kezembe veszem, hagyom, hogy megtörténjen, felteszem a kezeimet, hagyom, folyik le szép lassan, már nem fáj, érzem egyre gyengébb vagyok elhagy az őrület, átadom magam az édes feledésnek...